• Schmidt Mária és a Terror Háza végre igazi közszolgálati jócselekedetet hajtottak végre: tömör, bárki által érthető formában bizonyították be a saját példájukon, hogy mit művel az ember eszével, ha bármilyen hatalom kritikátlan szolgájává válik.
• A fideszes cenzorok nem beleírnak vagy direktben hamisítanak, hanem sokkal jobban szeretnek radírozni.
• Viszont képtelenek helyesen összepárosítani híres történelmi dátumokat híres történelmi események fotóival.

Nem semleges nézőként érkeztem az Andrássy útra, a Terror Háza múzeum előtti járdaszakaszra, hogy végignézzem a „30 éve szabadon” című tablókiállítást, ami a kormányzati megemlékezéssorozat részeként egyfajta hivatalos összefoglalása annak, hogy mi történt harminc éve „rendszerváltás” címén. Azért nem, mert 88-89-90 sok tekintetben az életem legszebb és leglelkesebb időszaka volt, ráadásul, mivel az események idején 18-19-20 éves voltam, mindenre jól emlékszem, ezért különösen kényes vagyok arra, hogy ne hazudjanak arról az időszakról, amikor utoljára lehetett undor, de legalábbis erős távolságtartás nélkül magyar politikával foglalkozni. 

Mielőtt részletesen bemutatnám, fontos észben tartani, hogy ez csak egy szabadtéri tablókiállítás, amivel szemben, a műfajából fakadóan, teljesen más elvárásai lehetnek a közönségnek, mint egy nagy, átfogó, fontos történelmi eseményt bemutató múzeumi kiállítást nézve. Egy 13 tablóból álló összeállítástól irreális lenne a teljesség igényét, vagy ahhoz csak hasonlót is várni. Azt viszont annál inkább, hogy ne hamisítsa meg az általa felidézett eseménysort.

A kiállítás műfaja a szegények bibliája. Vagyis ahogy a középkori templomok festményeken mutatták be az olvasni nem tudó nagyközönségnek a Jézussal történteket, úgy mutatja meg a Terror Háza az olvasni nem sokat akaró nagyközönségnek és a külföldi turistáknak – merthogy minden tabló hátoldalán ott az angol nyelvű verzió – a Magyarországgal történteket. Sok képpel és némi szöveggel.

Sokféleképpen megválaszolható kérdés, hogy honnan érdemes elkezdeni egy rendszerváltást bemutató visszaemlékezést. A Terror Háza azt a megoldást választotta, hogy visszament szinte a kályháig, így az első három tabló a második világháború utáni kommunista hatalomátvétellel és a Rákosi-korszakkal foglalkozik. 

Az elsőn tömör összefoglalót kapunk a kommunista hatalomátvételről:

A második pedig, ha jól értettem a szándékot, egyfajta általános képet igyekszik festeni a Rákosi-diktatúra általános szellemi hangulatáról.

Már itt kiütközött a kiállítás egyik gyengéje, a koncepcionális és időbeli zűrzavar. A tabló a tematikája, a börtönszürke alapszíne és a grafikai megoldásai alapján egyértelműen a Rákosi-diktatúra idejéről szól – amit indirekt módon az is megerősít, hogy utána következik az 56-os forradalomról szóló kis rész – de valamiért két olyan illusztrációt is idekevertek, amik Kádár-koriak: egy munkahelyi káderjelentést a dolgozók társadalmi hátterérről, amiben megemlítik, hogy az ellenforrdalom után íródott, illetve egy hatvanas évek végi úttörőkiadványt.

Én aztán igazán gyűlölöm a komcsi diktatúra mindkét időszakát, és semmi sem állhat távolabb tőlem, mint a kádárizmus mosdatása, de azt még tablószinten is merész dolog állítani, hogy a kettő ugyanaz lett volna.

De a kritikusabb nézők itt legalább már nevetgélhetnek egy sort. A Rákosi-korszakra jellemző, kiemelt szörnyűségek egyik fele ugyanis mintha nemcsak arra a régmúltbeli időszakra lenne jellemző, hanem egy XXI. századira is, még akkor is, ha a két időszak nyilvánvalóan nagyon is eltér egymástól.

Az akadémiai kutatóintézetek erőszakos, politikailag motivált kormányzati bekebelezése idején mégis bizsergető érzés azt a Rákosi-idézetet olvasni, hogy

„A professzoroktól azt kérem: legyenek politikai emberek!”

Amikor a kormányzat által tisztán politikai célból fenntartott propagandakiadványok beépített diákok segítségével írnak feljelentő cikkeket nekik ideológiailag nem tetsző egyetemi szakokról, akkor azért más kicsengése van annak az 1947-es ávós direktívának, miszerint

„Minden karon legyen egy megbízható informátor”.

Amikor egyre több a bizonyíték arra, hogy a hatalom a bármiféle közbeszerzésen induló cégek tulajonosainak még a facebookos lájkolásait is központilag ellenőrzi és nemhogy egy komment, de egy nem megfelelő megosztás is üzletvesztést okozhat, még akkor is ironikusan hangzik a csupa nagybetűvel szedett

„AKI MÁSKÉPPEN GONDOLKODOTT, AZT MEGFIGYELTÉK, ÜLDÖZTÉK, ELLEHETETLENÍTETTÉK”

felirat, ha manapság persze senkit sem ÚGY üldöznek és lehetetlenítenek el. Fel is merült bennem, hogy a kiállítás ezen része nem egy Terror Háza-munkatárs szándékosan ironizáló kikacsintása-e, de azért inkább úgy képzelem, hogy nem. 

Még egy tabló foglalkozik a Rákosi-korszak nyomasztó, sőt rettenetes közállapotaival:

Ez csupa igaz megállapítást tesz, de visszamenőleg is elbizonytalanítja az embert, hogy miért kerültek Kádár-kori elemek az előző tablóra. A Rákosi-korszakra ugyanis tényleg markánsan jellemző volt az, hogy üldözték az egyházakat és hogy önmagában a vallás gyakorlása is veszélyes lehetett az emberre nézve, a Kádár-korra viszont már markánsan nem. A hetvenes évek közepétől aktív ministráns voltam, úgyhogy ezt a részét belülről is láttam. 

Ezen a tablón akadt olyan részlet is, ami viszont tényleg egy az egyben feleltethető meg a mai viszonyoknak, csak a pártnevet kell alul kicserélni:

Talán ezt hívják történelmi humornak. 

A negyedik stációnál érkezünk el 1956-hoz, pontosabban a szovjet elnyomás elleni ötvenes-hatvanas-nyolcvanas évekbeli keleti-európai lázadásokhoz és szabadságharcokhoz. Érdekes, hogy '56 nem kapott önálló tablót, miközben a komcsi hatalomátvétel igen.

A következő, vagyis az ötödik tablónál érkezünk el a tárlat tényleges témájához, vagyis a 30 évvel ezelőtti rendszerváltáshoz. És itt kezdődnek a komolyabb bajok.

Az első igazi rendszerváltós tablón két, valóban fontos, 1988. májusában és júniusában lezajlott tömegtüntetést, a Duna Kör vízlépcsőellenes demonstrációját, illetve a romániai, erdélyi falurombolások ellenit idézik föl. 

Mindkettőn ott voltam, több százezer embernek ezek jelentették életük első tüntetésélményét. Pont ezért annyira vicces az a kis trükk, hogy a falurombolós tüntetés fotóin a transzparenseket Fidesz-színűre változtatták. Ha volt tüntetés a magyar demokrácia történetében, ami ennél is kevésbé volt pártpolitikai, akkor az a vízlépcsős volt előtte. A nem sokkal korábban megalakult Fidesznek ehhez ráadásul nem sok köze volt. Bár a szervezők között feltűnt a Bibó Szakkollégium, az eseményt az MDF népi, Csurka István-közeli szárnya uralta (Csurkának két beszéde is elhangzott, az egyiket Bubik István színész olvasta föl, illetve kifejezetten svungos beszédet tartott még Tamás Gáspár Miklós erdélyi származású filozófus, a Demokratikus Ellenzék ismert figurája, SZDSZ-alapító), a tucatnyi szervező között pedig a Magyar Demokrata Fórum volt az egyetlen direkt politikai mozgalom.

De ezzel a tablóval nem ez a fő baj, hanem az egész főszövege, ami így hangzik:

„1989-ben kezdetét vette a XX. század legsikeresebb európai szabadságmozgalma. Magyarországon százezrek vonultak az utcákra, hogy hangot adjanak követeléseiknek. A kommunista párt egyeduralmának ideje lejárt. A térség országai saját kezükbe vették sorsuk alakítását: szabadságot és függetlenséget követeltek.”

Túllépve azon, hogy a tablón bemutatott események '88-ban és nem '89-ben zajlottak – ez ma nem tűnik nagy különbségnek, de akkor hatalmasat változott a helyzet már néhány hónap, néhány hét alatt is –, ez a szöveg egyszerre történelemhamisító és még sokkal inkább simán ostoba; köszönő viszonyban sincs a legalapvetőbb tényekkel. 

Egész egyszerűen utalást sem tesz arra, hogyan is zajlott valójában a magyar rendszerváltása. Pont NEM úgy, hogy egyszercsak utcára vonultak az emberek, és hangot adtak a követeléseiknek, amitől a kommunisták megtörtek, hanem az egész a rendszert működtető Szovjetunió totális gazdasági összeomlása miatt következett be, az érintett országok ellenzékijeinek és kommunistáinak közös megdöbbenésére. 

A két felidézett tüntetés pedig éppen hogy nem a magyarok politikai követeléseinek kinyilvánításáról szólt, legalábbis nem nyíltan, hanem két, a nagy egészhez képest partikuláris témában eresztették ki a gőzt az emberek. Természetesen minden egyes résztvevő, engem is beleértve, azt szerette volna, ha a komcsik eltakarodnak, ezért is jöttünk össze annyian, ez nem is kérdés, de a poén pont az volt, hogy a felszínen nem erről volt szó, hanem egy vízmérnöki-környezetvédelmi szakkérdésről és Románia belpolitikájáról. Nem véletlenül: a két nagy tüntetés között, 1988. június 16-án, vagyis a vízlépcsős után jó három héttel és az Erdély-demonstráció előtt 11 nappal a kommunista rendőrség még így hurcolta el a Batthyány-örökmécsestől a Nagy Imrére emlékező Tamás Gáspár Miklóst:

A tabló egy igen fontos, sőt alapvető esemény elhallgatásával is jókorát hazudik. 1988-ben ugyanis volt még egy tüntetés, ami ráadásul időben meg is előzte a vízlépcsőset és a falurombolósat, és amin, ezekkel ellentétben, tényleg teljes nyíltsággal hangoztattak kőkemény politikai jelszavakat, követeltek szabad választásokat, többpártrendszert és Kádár János távozását. Csakhogy azt a demokratikus ellenzék szervezte, akiket erről a kiállításról egész egyszerűen kiretusáltak. Ez volt 1988. március 15-e, aminek a reggelén a szervező Demszky Gábort és több társát még letartóztatták.

A következő tabló átnézegetése után még erősebben kiviláglik az egész kiállítás egyik legnevetségesebb és legkicsinyesebb vonása. 

A Fidesz-narancssárga alapra kasírozott összeállításból, ami megintcsak  zavarbaejtően kever 1988-ben és 89-ben történt eseményeket, úgy tűnik ugyanis, mintha a '88-89-es történések mindenfajta előzmény nélkül estek volna meg. Egész egyszerűen elhallgatják, hogy Magyarországon a hetvenes évek óta létezett aktív, szervezett, a résztvevők személyes biztonságát és megélhetését kockáztató, a kor viszonyaihoz mérten kifejezetten tökös politikai ellenállás, amelyik illegális politikai irodalmat terjesztett, kiadványokat adott ki és demonstrációkat is tartott.

De miért kellemetlen emlék most Schmidtéknek ez az egyébként sokszínű ellenálló társaság, amiben voltak volt ötvenhatosok, képzőművészek, szamizdatosok, volt kommunisták, mindenféle ember? Egyrészt, mert fideszes éppen nem nagyon volt köztük. Másrészt enenk a társaságnak egy részéből alakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd később a ma már gyűlölt – de 89-ben még szoros Fidesz-szövetséges – liberális SZDSZ. Schmidt Mária és Orbán Viktor már-már betegesen gyűlölik őket, és egyébként is belezavarnának a szépen domborodó hivatalos történetbe, miszerint Orbán Viktor a rendszerváltás kulcsfigurája. Az elhallgatás annál viccesebb, hogy a bal felső sarokban látható elmosódott fotón mintha Kis Jánost vegzálnák a rendőrök, ami a szövegből persze nem derülhet ki.

Mi, akik éltünk már akkor, és emlékszünk, pontosan tudjuk, hogy Orbánnak és a Fidesznek tényleg fontos és pozitív szerepe volt az egészben, a későbbi sokszoros miniszterelnök hatodik koporsós beszéde pedig tényleg mesteri volt, bátor, és nagyot robbant, de ő csak ráült arra a vonatra, amit a demokratikus ellenzék indított el és sokáig egyedüliként vezetett. Nem azért, mert Orbán ne lett volna ugyanakkora ellenálló, vagy ugyanannyira bátor, mint Kőszeg Ferenc, Demszky Gábor vagy Rajk László, hanem egyszerűen az életkora miatt. Ezt letagadni eléggé értelmetlennek tűnik, de ha valaki csak ezeket a tablókat nézegeti, akkor tényleg azt gondolhatja, hogy Orbán Viktor találta ki a rendszerváltást.

A kiállítás többi része ezekhez képest már csak levezetés. Oké, az igazán szép, hogy a páneurópai piknik felidézésekor képesek elhallgatni, hogy az akkor az állampárt külügyminisztereként szolgáló Horn Gyula azt majdnem egy hónappal megelőzve már tartott egy látványos vasfüggöny-átvágást Alois Mock osztrák külügyminiszterrel együtt. Nálam tényleg kevesen rühellhetik jobban a dobtáras karhatalmista Hornt, de a rendszerváltás sztorija nem lesz szebb attól, ha egyszerűen letagadjuk az akkori szerepét.

A kiállításban az viszont nagyon jó, hogy sosem ül le, így bármikor találhatunk benne igazi humorbombákat. Az első szabad választásról szóló tablón kettőt is.

Az egyik az, hogy miközben az 56-os elítélt Göncz Árpádot, az első, a parlament által szabadon választott köztársasági elnököt az egész kiállítás meg sem említi név szerint, elődje, a kommunista, de később a Fidesz oldalára állt Szűrös Mátyás még kiemelt idézetet is kapott, ráadásul olyat, ami arra utal, mintha nem őellene, hanem épp az ő vezetésével zajlott volna le a rendszerváltás:

A másik, hogy sikerült kirakni egy idézetet a rendszerváltás közismerten legfontosabb vezetőjétől, egyben legtekintélyesebb elemzőjétől, az események kezdetén 17 éves Fürjes Balázs nagyberuházásügyi kormánybiztostól:

Nem megyek végig az összes tablón, de talán a legfontosabbak végignézése alapján is kiderült, milyen is ez a kiállítás. Pongyola, a dátumokat és eseményeket néha értelemzavaró módon keverő szerkesztés, koncepcionális furcsaságok és szánalmasan kicsinyes szemlélet jellemzik. Orbán Viktor személyének a rendszerváltás atyamestereként való újraértelmezése pedig az érintettre nézve a legsértőbb, hiszen a tablókon tárgyalt eseménysorban maradéktalanul pozitív szerepe volt, így totálisan felesleges kamuzni róla.